Kürt.
Az ég valósággal kettészakadt a torokhangú kiáltásoktól és attól a kürttől, melyet évtizedek óta féltek a Kárpátok éjszakáiban. Hideg, nagy esőcseppek hulltak alá a fekete semmiből, onnan, ahol máskor csillagok ragyogtak és a Hold mutatta az idő múlását. E percben, amikor lovagok ezrei és csatába hívott közemberek várták sorsuk beteljesülését, a fény messze járt.
Magukra maradtak. Csak a kürt ordított fel újra, lovak patái dobogtak, az emberek pedig összeszorított fogakkal estek neki a gyűlölt ellenségnek; páncéljuk puszta illúziónak hatott, kardjuk életlen késnek, fejszéik tompa szerszámnak. Ezen az éjjelen hátuk mögött a Körös nevű folyóval, szemben az éji függönybe burkolózó hegyekkel úgy hihették, csupán bábfigurák egy ostoba színjátékban.
Nem tévedtek.
Két lovasroham zúdult egymásnak, akár összecsapni kész hullámok a tengeren, oldalt gyalogosok rohantak, s torpantak meg, amikor előttük a villámok fehér fényében kétembernyi magas szörnyetegekkel találták szemben magukat. Elérni sem bírták őket, azok öt-hat méter magasra ugrottak, vicsorogtak, morogtak, mint a veszett farkasok – az emberek tizede menekülni kezdett, többek azonban nem jártak ilyen szerencsével: arasznyi karom hasította fel ingjüket és mellkasukat, hegyes szemfogak téptek húsukba, óriási medvék ökle zúzta be koponyájukat. Az íjászok vaktában lövöldöztek, futottak a lovagok felé, mögöttük remélve biztonságot, ám a nemesek épp oly kevéssé törődtek velük, amilyen kevés idejük maradt nekik maguknak túlélni… vagy gyáván megfutamodni.
A máskor fejet hajtó földművesek csodálva látták, mint hull el uraik színe-java, s mint válnak ők is démonná, vagy lesznek kard helyett karmokkal öldöklő fenevaddá.
− A koldun gangreljei szétmorzsolták mindkét szárnyat! – üvöltötte egy fiatal lovag, aki épp keresztül döfött egy ellenséges harcost. – Sire, hol maradnak azok az átkozott Bitorlók?
Ura, aki legalább akkora pallost forgatott, mint volt maga, feltolta sisakrostélyát. A szeme vörösen izzott, s míg válaszolt, lovát visszatartva az egyik félig farkas, félig ember szörnyeteg felé indult.
− A tremere-eket nem érdeklik a vadak, ők a Tzimisce fővezérekre összpontosítanak, Andrew.
Lord Reginald hangja karcos, érdes, a vasat kettészelő fűrészre emlékeztette a közelben állókat. Körötte por szállt fel, ahogyan körbeforgott lovával; egy pillanat műve volt, hátasa összecsuklott a ráugró óriási emberfarkas csapásától, a következő ő magát is elrepített méterekre. Más belehalt volna is, ő azonban betanult mozdulattal felegyenesedett, pallosával pedig a vad felé suhintott. A rém elkerülte a vágást, csakhogy a lovag már egy kezében tartotta a kétkezes kardot, másik kezében egy kisebb pengét fogott, amivel a vad fejét lenyisszantotta a nyakáról.
− Kutyák – morogta. – A vezérek bizonyosan a kán és a Voivode parancsára várnak, a nyomorult Tremere varázslók addig nem fognak mozdulni.
Lovagtársa bólintott, két íjásszal a hátuk mögött egyúttal elindultak előre, amerre az ellenség főerejét sejtették.
− Sokkal jobban érdekelne, hová lett az az ázsiai, a Toreador! Mi is a neve?
− Senshu, Sire. A lovag Nathaniel Senshu, és, engedelmével – mutatott észak felé egy dombra –, ott találja őt.
Mindannyian odanéztek. A dombon egy félelmetes emberi szobor húsból és csontból és bőrből, karjain saját magából növesztett éles kardokkal, hátán taréjjal és tüskepáncéllal, közvetlen közelében két óriási szarvassal, kiket alkatuk határáig magához hasonlatossá tett… vívott egy ezüstpáncélos lovaggal. Különös látványt nyújtott a viadaluk, hiszen a lovag két, enyhén ívelt pengével küzdött, vértje bizonyosan jóval könnyebb volt bármilyen vértnél, amit a szemlélők valaha is láthattak – szemvillanás alatt változtatott helyet, ugrott magasra és sújtott le az emberszoborra.
− Egy Toreador harcos egy Tzimisce ellen? – vonta össze a szemöldökét a lord. – Megdöbbentő, milyen könnyedén legyűri azt ott… ha Káintól nyolc nemző választaná el, aligha tehetné meg. E percben ez érdektelen.
Hűbérese nem szólt, mire lord Reginald odapillantott, már egy félméteres agyar állt ki a mellkasából.
− Ostoba Ventrue – sziszegte egy hang a sötétségből. – Jól mondta a kán, a húsotok puha és szottyadt, a véretek híg és mérgezett…
Hirtelen néma csend vette körül.
Már nem harcolt semmilyen dombon, nem látta elesni a fertelmes csontkinövésekkel borított emberszobrot. Felült az ágyán, keze ügyében érezte kézi-számítógépét, a kijelző bekapcsolt, lapján az óra azt mutatta, néhány perce múlt este hat.
Visszadőlt, pár percig bámulta az árnyakat a plafonon, kereste az álom összefüggéseit, legfőképp a választ arra, hogyan képes ilyen irreálisan reális víziót kreálni az az elme, amely immáron hetven éve halott?
Ventrue, Tzimisce, Tremere, Gangrel… és a kán?
Amint a percek elolvadtak, úgy nyugodott meg, s raktározta el a látottakat. Vérének adománya volt ez, emlékezni és semmit nem feledni. Felkelt, felöltözött, odakinn hűvös szél borzolta a fákat. Az ablakon túl sem húsformáló rémek, sem középkori lovagok nem rohangáltak, csupán a jó öreg huszonegyedik századi Atlanta halandói készültek nyugovóra térni – átadva a hatalmat azoknak, akik épp ezekben az órákban ébredtek fel. Várt még egy pillanatot, beleszagolt a levegőbe, a szagok megerősítették a nyugalmát. Atyja még aludt, ő jóval később ébredt, a nappalt még olyannyira sem bírta, mint ő, a gyermek. Három ghoul testőr vigyázta a ház úrnőjét, három edzett harcművész – hiszen a város Toreador Elsőszülöttének, a hárpiák legélesebb szemű és nyelvű személyének elkélt a védelem.
Az első vonalban ők álltak. A nő vére erősítette őket, ám, ha elhullottak, más lépett a helyükre.
A második vonal az épp feléjük intő, s ezzel mindhármukat meglepő harmincas korú férfi volt, Nathaniel Senshu, egy félvér, egy festőművész, egy jól öltözött Toreador, a kalligráfia mestere – atyjának leghűbb testőre.
Egy vámpír.